Erdélyi ősz

Manapság, amikor annyi minden a természetszegés viszonyában van egymással, és főleg azzal a megbonthatatlan folyamattal, a múlttal, melynek mentén tudatunk (önismeretünk) épült, megelégedéssel állapítható meg, amikor valaki építően viszonyul e dolgokhoz. Szakolczay Lajos irodalomtörténészi, kommentátori munkássága következetesen van jó viszonyban azzal a kultúradarabbal, ami erdélyi fogantatású. A most összeállt művet tulajdonképpen több mint egy tucatnyi portré alkotja Erdélyi ősz címmel, és Kós Károlytól napjainkig fogja össze a termés, teremtés őszébe csavarodott halott és még élő alkotókat.
Sokan, akik még megtisztelően itt sorakozunk, őszintén irigyelhetjük Szakolczay szemléletét, felvonultatott eszméit, mottóit, konklúzióit, hiszen egy életen, egy pályán keresztül ennek megfogása, felfogása, megfogalmazása foglalkoztat valamennyiünket. Én is, aki első eszmélésem óta vallom a humortól és iróniától csillámló régi jelszót, miszerint gyere, babám Enyedre, ott a világ közepe, pedig mostanában már csak alkalmilag, úgyszólván elvétve ébredek szülőhelyemen, Tordán, ugyanazt érzem, mikor e tizenkét kőműves példáját nézem. Néha milyen messzire világít a nagy és egyre inkább elsüllyedő jövedékből, mint Elmo tüze, a magyarok árboca felett kisülő lidércfény.
De persze reánk sem fognak hallgatni, nekünk sem fogadnak szót inkább, jobban soha már. Mi, akiknek meghagyott feje még ott úszik, mint a bóják, mint holdfényes éjszakákon be igazán sosem csukódó tavirózsák, ugyanazt üzenjük mindig mindazoknak, akik világosan drukkolnak a magyari ügyeknek. A fontos táj, a múlt biztonságos hátországa az a képletes és valóságos pajzs, csigaház, kínai— vagy spanyolfal, Don Quijote-maszk, mely mögé elhúzódhattunk íme ennek a sötét tudásnak a viselése, birtoklása közepette, ami az élet. Az elől a fényesség elől, mely végigsüt a kerten, íróasztalon, szülőföldön. Isten védő árnyéka kire-kire szabva, mérve sorsa Hirosimái alatt, Nagypéntekünk és Nagyszombatunk között.