„Hát mi az író feladata? Talán Shakespeare fogalmazta meg legszebben, leghatározottabban a Hamlet-ben: „… hogy tükröt tartson mintegy a természetnek: hogy felmutassa az erénynek önábrázatát és a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.” Igen, a kor és a jelenidő bírálatát kell a stílus helyébe állítani — tűnődik a fiatal kritikus. És a saját korával kérlelhetetlenül szembeforduló bírálat, a magas vérnyomás, a szókimondás, a magára maradó bátorság szeretteti meg vele a magyar Don Kihótét, Tolnai Lajost, s persze túlzásokba téved szeretetével. És ő maga is különvéleménnyel, félreérthetetlen bírálattal próbálkozik a divatos Molnár Ferenc legdivatosabb műveiről szólva, a Liliom-ról és A Pál utcai fiúk-ról.De ki kell lépni a hazai példák közül… Az ifjú bíráló már évek óta szorgalmasan gyakorolja a külhoni írók bírálatát is — és eljut a külföldi divatos íróhoz, az erejét fitogtató Montherlant-hoz. Tetszik is neki, taszítja is ez a Nietzsche-tanítvány és Barrés-alakmás. Csáth Géza állandóan visszatérő témájának, a kegyetlenségnek új arcát ismeri meg Montherlant regényeiben — és ismét erről kell szólnia, mert változatlanul, kegyetlenül időszerű életérzésnek, fenyegetésnek tartja.Hét lépést tettem meg elképzelt olvasómmal. Egy vallomás hét mondatát mondtam el. Az ifjú kritikus hamarosan eljut kedves, szeretett íróihoz, Babitshoz, Móriczhoz, Stendhalhoz, Maupassant-hoz… De úgy érzem, az olvasót itt már magára kell hagynom. Olyan olvasókat kívánok magamnak, akiknek nincs szükségük idegenvezetőre és útikalauzra…”Illés Endre
