Az élete utolsó pillanatáig dolgozó író-professzornak sok írása gyűlt fel tanulmánykötetei megjelenése után, és a háború előtti folyóiratok hasábjain is hányódtak még esszék, kritikák, amelyek kimaradtak a kötetekből. Ezek összegyűjtésének terve még Gyergyai életében merült fel, de a munka már Szávai Jánosra hárult. S ha talán van is a kötetben olyan írás, amit a legendásan szemérmes és önmagához túlontúl szigorú professzor nem tartott volna szükségesnek megmenteni a feledéstől, jelenlétük nem árt a korábbi köteteivel egyenrangú gyűjteménynek, s azzal a hozadékkal jár, hogy e munkásságának talán tágasabb, személyesebb, elevenebb képét nyújtja, mert apróbbnagyobb elfogultságaival, netán rosszmájúan írt bírálataival együtt s a Parnasszus kisebb rangú lakóira áldozott figyelem nagylelkűségével mutatkozik meg benne a művelt, érzékeny esszéíró szellemi habitusa. Így hitelesebbé válik az áhítat is, amellyel Gyergyai Albert a jó művészethez közelített, mert hiszen ő is azok közé a „régiek” közé tartozott.
